2010. február 5., péntek

Worlds apart, all entwined

Világnyi távolságra, mind egyesülve. Nem túl kifejező magyarul. Kifejtem azért...magamat.


Itt ülök, éjjel van már megint. Ismét egy magányos este amikor filózhatok. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem vagyok elfoglalt valamilyen társasági akármibe. Persze ilyenkor már minden ember alszik majdnem, szal nehezen is lehetne. De elő jön belőlem a lelki én a megváltó, az elgondolkodó, a szomorú.

Írtam egy verset nem is olyan rég, egy Szöszi pöszmösznek :) Gondoltam berakom és innen folytatom (csak mert régebben is raktam be ilyemit)

Szöszmösz


Mi a szösz, pihe vagyok ám
Kavargok a világ hátán.
Elragad egy örvény, magasba szállok,
Egy másik kispihét meglátok.
Leng a boldogság szelén, táncol a dalára
Szösszenet Ő, Élet találmánya.

Oda suhanok mellé, repkedünk ketten,
A magasban kicsit megkergetem.
Bujós játszós cirógatós,
Aranylőan mosolygós.
Kék szemének egén
felhőtlen bárány tekintete
Figyel, vigyáz, mindenhová követ.
Egyek leszünk átölelem,
Ajkára csókommal magamat lehellem.

Leszáll a nap, elpilledünk mi is
holnap talán játszhatunk még, Kicsim(t)
-----

Jaj...

Szóval aztán eljön a nap amikor már nem játszhatunk tovább...
Van hogy úgy érzed egy egész világot ismersz meg és utána vesztesz el, de mégis az a világ már a te részed is, mégis annyira fáj, hogy nem annak a földjén jársz már.
Tudom, hogy az lenne a helyes felfogás, hogy nincs mit veszteni, mert semmink sincs örökre. Tudom, hogy nagyon sokan mindent alapnak vesznek hogy jó, ha elromlik a számítógép akkor már világ végét élnek meg, hogy miért velük és micsoda pech. Pedig elfog. Helyre kell rakni. Ezt próbálom követni ezt a filozófiát, és akkor a bajt is könnyen veszi az ember, de ez ebben az érzelmis részben nagyon nehezen megy. Olyan mintha folyamatosan váltogatnám magam, magam és egy külső magam között. Belül küzdök az érzelmeimért, az értékeimért, amiket magaménak hiszek, és mindent az én szemén keresztül érzékelek, míg mikor odakint vagyok, akkor realizálom, hogy minden egy és mindenki, és én és te egyek vagyunk, és ezt a kettőt nagyon nehéz összehozni, és valahogy nem találom a helyes közép utat.
Tudom, hogy nem a múltamban kéne élni, de nem tudok elmenni mellette csak úgy és ott ül a válamon néha néha, és nem mindig sikerül visszarántanom magam a jelenbe. Ez nehéz. Tudom, hogy minden értünk van csak az én szemén keresztül ez nem érthető meg, de én egyszerre vagyok ez az én is meg a nagy Lélek Én is. EH...

Elvágyok sokszor olyan helyre ami nem is létezik, vagy csak még nem teremtettem meg magamnak. Az Avatárba tök szépen benne van, de nekem is volt rá egy metódusom már, hogy meg-meg teremtsem. LEírom, aztán ha gondoljátok próbáljátok ki, hogy mekkora a különbség mert ugye lehet enni a petrezselymes krumplit úgy is hogy nézed a barátok köztet közbe és agyalsz, hogy mit csinálj utána vagy:

Ott van előttem a tányérban a főtt étel. Beleszagolok és elröpít az illata messzire. Oda ahonnan jött. Amikor a krumplit elültették magként. Ami erőt neki ez a több millió éves föld átadott, amit maga körülből beszívott. Aztán mikor kikelt a föld alól a zöld része. Magába szívta a nap éltető erejét. Esők mosták a leveleit heteken át. Világot bejáró szél süvített körülötte. Aztán jöttek a gazdáék és felszdték kiválogatták, eladták, és megvették. Megfőzték és most ez mind, ez a rengeteg dlog itt van előttem, és most megeszem, és ez a sok minden, átmenetileg az én részem is lesz. Átjár éltet és táplál ahogy őt is táplálta. Élek és éltetni fogok másokat. Hamm jóllaktam, és jól érzem magam :) Van kis difference.
Néha annyira úgy érzem, hogy jó volna megsemmisülni. Lerázni magamat testet és kiszállni belőle. Lerakni a testiség összes nyűgét és szabadon a léleknek élni. Jó játék ez, de néha nagyon fárasztó. És elegem van belőle. Hajt sajnos a vágy, de észreveszem sokszor és szabadulnék tőle. Van, hogy csak simán beleevődnék a földbe és megszünnék. Ahh...nehéz leírni ezt a feelinget. Van egy jó költői kép system számba van benne (Aerial...irónikus mert szösz-t jelent :S) szóval azt mondja, hogy "Life is a waterfall, we one in the river and we one again after the fall" Azaz, Az élet egy vízesés, egyek vagyunk folyóként, és egyek vagyunk a zuhanás után is. Csak mikor kis cseppek vagyunk nem realizáljuk, hogy mindegyik Én mert ének vagyunk és nem Én. Jó volna egy ilyen világ szemlélet váltás. Picit több ez asszem mint a world peace. Erre is vágyom. És közbe meg nem is bakker mert szeretem ezt a hülye világot a hülyeségeivel hibáival és fájdalmaival együtt. I'M fucked up i know.



Gondolkoztam még ezen a szeremes dolgon is. Arra jöttem rá, hogy kicsit zsákutcába futott ez a szerelem fejtegetős valamim, többek között azért is mert nincsen nagyon szavunk rá, vagy kifejezésünk erre a szeretet dologra. Mert azt vágjuk mi az, hogy jófej, meg hogy bírom a búráját, de azt hogy szeretem...azt mondod anyunak, szerelmednek, barátodnak, magadnak, a természetnek és mind más és más teljesen más érzés, és még sincs egyikre se szó. Milyen fura ez. Ez egy ütköző. meg azt hiszem a fiúknak és a lányoknak eléggé másmilyen a szép kapcsolat megélése, még akkor is, ha egy kapcsolaton belül nézzük, mindkettőjüknek ugyna olyan jó, de teljesen máshogy élik meg annak jóságát. Szóval ezt ne is vitassuk ezt a témát. Csak úgy leírtam.

Van mége gy jó amit nagyon szeretek és kifejező: Ölelj magaddá